Nagyon úgy érzem magam, mint a zarándok út elején. Sehol nem látszik a vége. A dolog az újdonság varázsát elveszítette. Minden egyes kc-ért úgy kell küzdeni, mint a kilométerekért. Már a harmadik nap elején sajog a talpam. Pedig nem lehet mondani, hogy "nem szokta a cigány a szántást!" napi 5-6 kilométert gyalogolok átlagban, de ez a tegnapi 30-35 kicsit sok volt a szervezetemnek.
Leginkább lelki erő kell ehhez is, ugyanúgy, mint a anno kilométerek gyűréséhez. Mondjuk ott nem jön lépten nyomon szembe az emberi bezárkozottság frustráció. Nem lehet belelátni az emberek mindannapjaiba. Ott ünnepneap volt mindan nap. Itt mások hétköznapjaiba próbálok egy kis színt csempészni. Reményt kérni, reményt adni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.